Egy gyöngéd forradalom: újjászületni és felismerni hogy tartozunk valahová.
Csodálattal figyeltem, ahogy kliensem lágyan ringatta magát előre-hátra a széken, miközben a könnyei hullámokban mosták arcát. Tenyerével masszírozta, majd megmarkolta puha felső karját, ujjait mélyen a bőrébe fúrta, hogy érezze a teste melegét. Amikor kinyitotta a szemét olyan ragyogó fény áradt belőle, hogy az megérintette a szívemet is.
“Erre a pillanatra vártam egész életemben,” mondta felragyogó mosollyal. – “Hogy érezzem, hogy élek!”
Visszamosolyogtam rá, és tükrözve az ő mozdulatait, saját tenyereimmel megragadtam a karjaimat és átöleltem magam. Sugárzó, örömteli kapcsolódás jött létre közöttünk, és önmagával, asaját testével is. A testével, amely a sok magában hordozott szenvedést még mindig a legkülönbözőbb tüneteken keresztül fejezte ki. Ebben a pillanatban azonban az vettem észre, hogy valami alapvetően megváltozott benne. Az élet legnagyobb ajándékát tapasztalta meg épp.
Sok fórumon olvashatjuk a trauma különböző definícióit, és röviden talán úgy fogalmazhatjuk meg, hogy a trauma elszakadás legmélyebb, legbelsőbb énünktől. Ez egy kognitív definíció, ami elsősorban mentális szinten segíti a megértést – de vajon mit jelent mindez a test szintjén?
Életünk nagy részét azzal töltjük, hogy épp attól próbálunk elmenekülni, ami a létezésünk alapja minden pillanatban: a testünktől. Pedig éppen hogy fontos lenne megértenünk amit dr. Máté Gábor is mond, hogy a test mindenre emlékszik. Igen, ez fontos, és legalább ennyire fontos felismerni azt is, hogy az, amire emlékszik, nem a mi hibánk. Nem hibáztathatjuk magunkat, ha a valamilyen formán bántalmazott testünk végül különféle tünetek vagy krónikus betegségek formájában kezdi kifejezni magát.
Gyermekkorban az idegrendszerünk még annyira fejletlen, hogy szükségünk van valakire, aki segít szabályozni azt – valakire, aki érzelmileg megtart bennünket, törődik velünk, és az érintés nyelvén üzeni a testünknek, hogy minden rendben van, hogy szeretnek minket, és örülnek annak, hogy a világon vagyunk.
Photo by Nathália Arantes on Unsplash
Ha az idegrendszerünk nem úgy, vagy nem kapja meg, vagy nem azt kapja, amire szükségünk van ahhoz, ahhoz, hogy érezzük hogy szeretve és biztonságban vagyunk, akkor eltávolodunk önmagunktól, hogy ne érezzük annak a fájdalmát, ami megtörtént, pedig nem lett volna szabad megtörténnie, vagy annak a hiányát, ami nem történt meg, pedig szükségünk lett volna rá – ahogy ezt Gábor is kifejezi A Trauma bölcsessége című dokumentumfilmben.
Gyermekként mindenbe kapaszkodunk, amibe csak tudunk, hogy valahogy a felszínen maradhassunk, mert még nem férünk hozzá azokhoz belső erőforrásokhoz, amelyekkel meg tudnánk óvni magunkat, ahogymás emlősök sem képesek túlélni az anyjuk támogatása nélkül, még azok sem, akik néhány perccel születésük után már képesek lábra állni és elindulni, mint például a lovak vagy a juhok.
Az önmagunktól való eltávolodás az emberi szervezet legintelligensebb túlélési mechanizmusa, amely akkor lép működésbe, amikor az alapvető szükségleteink kielégítetlenül maradnak. Hasonlóképpen ahhoz, ahogyan egyes állatok halottnak tettetik magukat mint végső bevetett eszközt, mikor már nincs más lehetőségük a védekezésre.
Testünkkel való kapcsolatunk hiányát szorongásként, intenzív izomfeszülésként, és önmagunk, vagy egy belső stabilitás elvesztéseként érzékeljük. Gyengeséget és ürességet érzünk. Egy nagy űrt a gyomorszáj vagy a belek környékén, a has táján, egy testi érzetet a hozzá tartozó a hiedelemmel együtt, amit minden áron el akarunk kerülni, mert félünk, hogy ha megadjuk magunkat neki, akkor teljesen megszűnünk létezni.
A test összegörnyed, hogy megvédje magát, elrejtőzik; a vállak előre esnek, a fej nehézzé válik, a homlok összeráncolódik, bezárkózunk, behunyjuk a szemünket. Olyanokká válunk, mint egy kis kagyló az óceán mélyén, amely próbálja elkerülni a víz természetes áramlását.
Nagyon fájdalmas érzelmileg tartani magunkat mások támasza nélkül; azt hinni, hogy „senki sincs mellettem”, vagy hogy „túl sok vagyok”, „túl kevés”, „jelentéktelen”, „nem szerethető”, vagy hogy „senkit sem érdeklek”. A mélyizmok egyesével megfeszülnek, összerándulnak, majd merevvé válnak, próbálva megvédeni minket egy vélt ellenséggel szemben.
Egy traumát megélt idegrendszerben annyi a feszültség, a fájdalom és a eltávolodás van, hogy elfeledkezünk a testünkről, okoljuk, és ellenségként tekintünk rá. Ez a mély elszakadás a testtől a trauma egyik velejárója, mert bár nem vagyunk a testünk, mégis elengedhetetlen része a létezésünknek: a testünk hordozza megélt tapasztalatainkat. Ugyanakkor már akár két éves korunkra is, az elménk meg tudja győzni magát arról, hogy a testünk felelős a szenvedéseinkért.
Én is átéltem hasonlókat, bár szerencsére a szüleim már ötéves koromtól balett- és tánc órákra vittek. Ennek ellenére akkor már az elmém fogságában éltem. Voltak dolgok, amikről a szüleim nem tudtak – például az óvodában ért bűntetésnek szánt nyilvános fizikai megaláztatásról,, és más hasonló élményekről. Ugyanakkor, szerettem mozogni, táncolni, és olyan dolgokat csinálni, amiket egy kislánytól nem mindig fogadtak el könnyen. Mindezek ellenére úgy érzem, a testem mindig a szövetségesem volt, és ezért hálás vagyok neki.
Végső soron az életútra úgy tekintek, mint a legszelídebb szabadságharcra, — az út vissza önmagunkhoz, a testünkhöz, és a testen keresztül a legmélyebb énünkhöz. Ez az út a felismerésről és az örömről szól, arról hogy fel tudjuk ismerni, hogy áldás életben lenni. Ahogy Sophie Strand világítja meg legújabb könyvében „A test az ajtó”.
Azt gondolhatjuk, hogy az Együttérző Feltárás (Compassionate Inquiry) egy varázslatos egérút út lehet ezen az ösvényen. Az elme könnyű, gyors megoldást képzel el a gyógyuláshoz, hogy lezárhassunk dolgokat, és minél előbb visszatérhessünk ahhoz, amit igazán szeretünk csinálni. Azonban a test intelligens, lassan és óvatosan integrálja a történéseket. Egy kiváló eszköz ennek a kibontakozó folyamatnak, a támogatására a gyógyító érintés ereje—annak a felfedezése, amire mindig is vágytunk, de nem kaptuk meg, mert nem volt, aki meg tudta volna adni – egészen mostanáig.
Bármi is segít megtalálni a bátorságot, hogy érezzük az érzéseinket, és megengedjük magunknak, hogy ebben támogatást kapjunk, még akkor is, amikor az elménk arra ösztönöz, hogy elrejtőzzünk, megnyithatja előttünk a gyógyulás világát. Az Együttérző Feltárás (Compassionate Inquiry) egy eszköz, amely segít újra felfedezni a testet, mint az öngyógyulás útját, miközben ráébreszt arra, hogy valójában nincs rövid út; a test mindig is a tanítónk és szövetségesünk volt, így a fájdalom és szenvedés, amit átélünk, az első és egyben utolsó tanítónk. Ezen keresztül ismét élő kapcsolatot teremthetünk önmagunkkal.
Talán arra is ráeszmélhetünk, hogy a legnagyobb hazugság, amit valaha is elhittünk, az az, hogy egyedül vagyunk, elszakadva másoktól, hogy korlátaink örökre megmaradnak, a nehézségeinken pedig egyedül kell átmennünk.
Ahogy Eduardo Galeano, az uruguayi író írja: :
“Az Egyház azt mondja: ‘A test bűn‘.
A tudomány azt mondja: ‘A test egy gépezet.’
A reklámok azt mondják: ‘A test egy üzlet.’
A test pedig így szól: ‘Én egy ünnep vagyok.’
Jeff Foster, nondualitás tanítója rávilágít továbbá, hogy a bennünk lévő elszakadásnak, összehúzódásnak és tökéletlenségnek nem a ‘megjavításra’ hanem a ‘megtartásra’ van szüksége igazán:
MEGTARTVA, NEM MEGGYÓGYÍTVA
Ne próbáld többé meggyógyítani magad, megjavítani magad,
még csak felébreszteni sem.
Ne akard felgyorsítani az életed moziját.
Engedd el az „elengedést”.
A gyógyulás nem célállomás.
Légy itt.
A fájdalmad, a bánatod, a kétségeid, a vágyaid,
a félelemmel teli gondolataid: ezek nem botlások,
és nem azt kérik, hogy „gyógyítsd meg” őket.
Azt kérik, hogy meg tudd tartani őket. Itt, most, könnyedén,
a jelenlét szeretetteljes, gyógyító ölelésében.
A szerzőről
Anna test-terapeuta, aki különböző megközelítések szintézisét kínálja – az egyszerű stresszoldó technikáktól az egyéni traumák és transzgenerációs örökségek mély megértéséig. Gyengéd és biztos megközelítéssel kíséri a gyógyulási folyamatokat, teret adva annak, hogy a belső erő és egészség újraéledhessen. Munkájában ötvözi a biodinamikus kranioszakrális és kardiovaszkuláris terápiát, a TRE® (Tension Releasing Exercises) módszert, valamint a Dr. Daniel Foor-féle Ancestral Medicine keretén belül végzett ősök vérvonalának gyógyítását, amely a transzgenerációs traumák oldását szolgálja. Női méhgyógyító és méhegyensúlyozó órákat is tart Miranda Gray módszere alapján. Anna filozófiából szerzett mesterdiplomát, 2012 óta Barcelonában él. Négy könyv szerzője, első regénye több mint 20 nyelvre lett lefordítva. Személyesen Barcelonában illetve online is dolgozik klienseivel.
